Tabáni keresztút 2017 április | Budai Református Gyülekezet
Pages Menu
Rss

Tabáni keresztút 2017 április

A krisztinavárosi Havas Boldogasszony plébánia évről-évre meghívja kerületünk felekezeteit a Tabán sétaútjain Krisztus szenvedéseit felidéző keresztútra. Ebben az évben is borús, hideg, szeles időben indultunk útnak, arra gondolva, hogy ha nagyon fázunk, legfeljebb eljövünk a vége előtt.

14 stáció között énekelve, parkban, játszótéren, úttesten, lépcsőn, meredek ösvényen  vonul a kereszt után a menet, hogy egyes állomásokon  gyülekezetek, nővérek, cserkészek, iskolások, szervezetek képviselői idézzék fel Krisztus kálváriájának eseményeit.

Megrázó élmény végigjárni ezt az utat  többszörösen is, mert hiába láttuk a “menekülő utakat”, nemhogy fogyott volna a tömeg, hanem nőttön-nőtt. És senki nem mozdult, nem ment el, jártunk a kereszt nyomában, agyon fagyva, csontig hatoló szélben. Mentünk, mert nem tehettük másként, vállunkon a kereszt és saját életünk súlya.

Fördős Kata missziói gondnok

 

 

 

 

Gondolatok a keresztútról:

  1. április 7-én a Horváth kertben Budán délután fél ötkor lassan gyülekezett az ökumenikus kereszthordozásra református, katolikus, görög katolikus, evangélikus testvérek sora. Néztem, az arcokat, ahogy mosolyok villannak, kezek találkoznak egy kézfogásban, izgatottan várják az emberek AZ eseményt – hogy magukhoz vegyék a kereszthez, és valamiféleképpen érintse őket a passiótörténet legsúlyosabb része. Az időjárás sötét felhői kontrasztjaként, felhőtlen, élő arcokat láttam, akik a viszontlátás örömében üdvözlik egymást, a határaikon túlnyúló gyülekezetek egyként vonult a kereszt után…Elindult a rövid, mégis olyan súlyos út ebben a tavaszi borús délutánban, ahol az élet természetessége, és az emberi életet elengedő, szenvedő Krisztus útja feszült egybe. Mindig van ezen az úton egy stáció, vagy egy pillanat, ami megfog és akarom is, hogy megfogjon, mert hagyni akarom, hogy valóban ne csak vonulgassak ezen az úton, mint egy hagyománytisztelő, de különös idegene a történetnek. Hagyni akarom, hogy Jézus, és az én szenvedésem, életem, keresztutam találkozzék. Tavaly akkor éreztem ennek a keresztútnak a kegyelmi lényegét, súlypontját, amikor az általános iskolás kisdiákok felkapták a vállukra a keresztet, s nekem belefacsarodott a szívem, az Isten gyermekeinek ebbe a szimbolikus kereszthordozásába…Láttam, ahogy Isten ártatlan Gyermeke viszi azt, amit nem kéne vinnie – a bűneink terhét, és részt vállal abban, amiben nem kéne részt vállalnia. Idén akkor éreztem ezt a megszólítottságot leginkább, mikor ahhoz a stációhoz értünk, amikor Jézus Anyjával találkozik. Elhangzottak persze a szükséges gondolatok, a gyönyörű énekek: a keresztfához megyek, …és Mária szenvedéséről szólók, búcsúról szólók, de a szöveg, a helyzet akkor vált elevenné bennem, amikor láttam magam előtt a keresztet és egy kisgyermek hangját hallottam a tömegből, aki szükségében az édesanyját hívta. Aki megélte: olyan nehezen van most ott, ahol épp van, aki sír, és szenved és vágyik az édesanyja vigaszára. És emlékeztem, amikor én is hasonlóan éreztem magam, kicsinyként, magamra hagyatva, vigasztalan. Az élet legtermészetesebb aprósága és a kereszt összefonódott ezzel a gyermekkel, ezzel a Krisztussal, aki vágyik édesanyja jelenlétére, és Atyja vigaszára is. Szeretem ezeket a pillanatokat. Szeretem őket az eszembe és szívembe vésni, mert ezekben látom meg Jézus valódi dicsőségét és szeretetét. Ahogy emberi módon megél minden esendőséget, minden múlandóságot, annak minden fájdalmával, és hagyja…hogy valóban elmondhassa nekünk: „veletek vagyok”. Veletek vagyok, nem különülök el, nem válok különbbé, nem akarom megúszni egy VIP szektorban, nem kérek felmentést. Ez a kereszt dicsősége. És aztán azt mondja: Nem csak így vagyok veletek. Nem is hagylak itt titeket a szenvedés köreiben, mert a világ végezetéig, csak a feltámadás győzelmével szeretgethetlek titeket az Atyához, és hozzám. Szeretek így a keresztfához jönni, hogy megérintem azt a fát, nem félek tőle, közel engedem a szívemhez, ha még kellemetlen is magunkat gyengének érezni, magunkhoz kötni. Megéri, mert megértem egy szikrányi pillanatban Krisztus vállalását, szenvedésének mélységeit. S ez a mélység és magasság, ami Isten szeretetét hordozza, minden évben más arcát mutatja meg nekem. 2017 április 7 borús, szeles horizontján, ezt az arcát mutatta,én pedig köszönettel fogadtam. VargaTünde

 

Fördős Katával már 5 éve ismerjük egymást; nagy szeretettel fogadott be a szívébe, családjába és a Budai Református Gyülekezetbe. Nagyon a szívemben van az „ökumenizmus”, vagyis hogy testvérek vagyunk! Végtelen örömmel és hálával tölt el minden mikro- és makró esemény, ami a szeretet- közösséget építi köztünk. Az elmúlt időben- katolikusként- többször voltam boldog résztvevő a Gyülekezetben, különböző rendezvényeken. Így került sor a mostani Keresztútra is. Igazán „semmi elválasztót” nem éreztem az evangélikus, görögkatolikus, katolikus, református együtt- és jelenlétben. Kívülről nézve, az „utca embere” a keresztet láthatta és Krisztus népét. Köszönöm, hogy a református csapattal vihettem együtt a keresztet egy szakaszon. ( Téglásy Klára)

 

Több éves hagyomány, hogy a virágvasárnapot megelőző pénteken keresztutat járunk a Tabánban,a Krisztinavárosi Havas Boldogasszony Plébánia szervezésében, a kerület felekezeteinek részvételével.  Ebben az évben a hideg, szeles, borongós idő ellenére150-nél is többen vettünk részt az ökumenikus keresztúton, hogy Jézus szenvedéstörténetét a Horváth-kertből indulva a tabáni keresztig tartó 14 állomáson, együtt idézzük fel. A stációkhoz a résztvevő 4 gyülekezet képviselői,egyes csoportjai (nővérek, cserkészek, iskolások, karitász-munkatársak, stb.) vitték a keresztet,miközben a felekezetek nagyböjti énekeit énekeltük a kiosztott füzetből. Az állomásokon a keresztet vivő csoport emlékezett meg Krisztus szenvedésének történéseiről. Miközben a hideg szélben stációról stációra mentünk, felidézve és talán át is érezve, hogy Jézus szenvedését a mi bűneink okozták, az ökumenéért is imádkoztunk, ahogy erre a katolikus plébános atya kért bennünket. A keresztút végére kisütött a nap, amely nekünk a reményt jelezte. A kínszenvedés és a halál után van feltámadás! Boros Márta és Csató Ferenc

Gondolatok a keresztútról:

  1. április 7-én a Horváth kertben Budán délután fél ötkor lassan gyülekezett az ökumenikus kereszthordozásra református, katolikus, görög katolikus, református, evangélikus testvérek sora. Néztem, az arcokat, ahogy mosolyok villannak, kezek találkoznak egy kézfogásban, izgatottan várják az emberek AZ eseményt – hogy magukhoz vegyék a kereszthez, és valamiféleképpen érintse őket a passiótörténet legsúlyosabb része. Az időjárás sötét felhői kontrasztjaként, felhőtlen, élő arcokat láttam, akik a viszontlátás örömében üdvözlik egymást, a határaikon túlnyúló gyülekezetek egyként vonult a kereszt után…Elindult a rövid, mégis olyan súlyos út ebben a tavaszi borús délutánban, ahol az élet természetessége, és az emberi életet elengedő, szenvedő Krisztus útja feszült egybe. Mindig van ezen az úton egy stáció, vagy egy pillanat, ami megfog és akarom is, hogy megfogjon, mert hagyni akarom, hogy valóban ne csak vonulgassak ezen az úton, mint egy hagyománytisztelő, de különös idegene a történetnek. Hagyni akarom, hogy Jézus, és az én szenvedésem, életem, keresztutam találkozzék. Tavaly akkor éreztem ennek a keresztútnak a kegyelmi lényegét, súlypontját, amikor az általános iskolás kisdiákok felkapták a vállukra a keresztet, s nekem belefacsarodott a szívem, az Isten gyermekeinek ebbe a szimbolikus kereszthordozásába…Láttam, ahogy Isten ártatlan Gyermeke viszi azt, amit nem kéne vinnie – a bűneink terhét, és részt vállal abban, amiben nem kéne részt vállalnia. Idén akkor éreztem ezt a megszólítottságot leginkább, mikor ahhoz a stációhoz értünk, amikor Jézus Anyjával találkozik. Elhangzottak persze a szükséges gondolatok, a gyönyörű énekek: a keresztfához megyek, …és Mária szenvedéséről szólók, búcsúról szólók, de a szöveg, a helyzet akkor vált elevenné bennem, amikor láttam magam előtt a keresztet és egy kisgyermek hangját hallottam a tömegből, aki szükségében az édesanyját hívta. Aki megélte: olyan nehezen van most ott, ahol épp van, aki sír, és szenved és vágyik az édesanyja vigaszára. És emlékeztem, amikor én is hasonlóan éreztem magam, kicsinyként, magamra hagyatva, vigasztalan. Az élet legtermészetesebb aprósága és a kereszt összefonódott ezzel a gyermekkel, ezzel a Krisztussal, aki vágyik édesanyja jelenlétére, és Atyja vigaszára is. Szeretem ezeket a pillanatokat. Szeretem őket az eszembe és szívembe vésni, mert ezekben látom meg Jézus valódi dicsőségét és szeretetét. Ahogy emberi módon megél minden esendőséget, minden múlandóságot, annak minden fájdalmával, és hagyja…hogy valóban elmondhassa nekünk: „veletek vagyok”. Veletek vagyok, nem különülök el, nem válok különbbé, nem akarom megúszni egy VIP szektorban, nem kérek felmentést. Ez a kereszt dicsősége. És aztán azt mondja: Nem csak így vagyok veletek. Nem is hagylak itt titeket a szenvedés köreiben, mert a világ végezetéig, csak a feltámadás győzelmével szeretgethetlek titeket az Atyához, és hozzám. Szeretek így a keresztfához jönni, hogy megérintem azt a fát, nem félek tőle, közel engedem a szívemhez, ha még kellemetlen is magunkat gyengének érezni, magunkhoz kötni. Megéri, mert megértem egy szikrányi pillanatban Krisztus vállalását, szenvedésének mélységeit. S ez a mélység és magasság, ami Isten szeretetét hordozza, minden évben más arcát mutatja meg nekem. 2017 április 7 borús, szeles horizontján, ezt az arcát mutatta,én pedig köszönettel fogadtam.