Étkezés: mit gondolunk róla? enni kell, inni még jobban kell | Budai Református Gyülekezet
Pages Menu
Rss

Étkezés: mit gondolunk róla? enni kell, inni még jobban kell

mindig foglalkoztatta az embereket, szakácskönyvek, újságok, blogok, receptek

Jézus diéta- amerikai fogyókúra

Isten az első higiénikus és dietetikus, első nap, főelőadás – X faktor, a teremtett világban is benne van -ez Isten X faktora – előadó:

„És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó”harmónia

„Az asszony úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, hogy csábítja a szemet, és kívánatos is az a fa, mert okossá tesz: szakított hát a gyümölcséből, és evett. Adott a vele levő férjének is, és ő is evett. 7Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy meztelenek. Ezért fügefaleveleket fűztek össze, és ágyékkötőket készítettek maguknak.” – diszharmónia

„Azután ezt mondta az ÚRisten: Íme, az ember olyan lett, mint miközülünk egy: tudja, mi a jó, és mi a rossz. Most azért, hogy ki ne nyújthassa kezét, és ne szakíthasson az élet fájáról is, hogy egyen, és örökké éljen, 23kiűzte az ÚRisten az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből vétetett.”  – elveszettség

 

A Bibliában olvasható mózesi törvényekben (Mózes ötödik könyve) kiemelkedő szerepe van az étkezési előírásoknak. Szigorú szabályokhoz kötötték a fogyasztható és nem fogyasztható élelmiszerek sorát és meghatározták azt is, mely élelmiszer nem ehető más élelmiszerrel együtt. Az előírásokat – kásrut: zsidó étkezési szokások – mózesi törvényeket a vallásos zsidó családok napjainkban is betartják.

Csak az úgynevezett tiszta állatok húsát lehetett fogyasztani.

 Ezek a csirke, szarvasmarha, kecske, juh, vadkecske, antilop és a halak közül azok, melyeknek pikkelye és uszonya van.

A húsokat vértelenítették (maradék vér eltávolítására). Az állatvágás, vértelenítés folyamatának szigorú szabályai voltak és vannak napjainkban is –kóser . Danika Líbia

Tejes ételt nem lehetett együtt enni húsos étellel.

Bizonyos élelmiszereket, ételeket (“párve”) nem illesztettek be sem a húsos, sem a tejes kategóriába, szabadon fogyasztották a húsos és a tejes ételek mellett is. Ezek a zöldség- és főzelékfélék, gyümölcsök, gabonák, tojás, só és a húsok közül a hal.

A kereszténység során a mózesi tilalmakat teljesen feloldották a tiszta és tisztátalan állatok fogyaszthatóságára vonatkozó törvényt Jézus követői számára.

Apostolok cselekedetei  10. fejezet

„Péter déltájban felment a ház tetejére imádkozni. 10Közben azonban megéhezett, és enni kívánt. Amíg az ételt készítették, révületbe esett, 11és látta, hogy az ég megnyílik, és leszáll valami nagy lepedőhöz hasonló, amely négy sarkánál fogva ereszkedett le a földre. 12Benne volt a föld mindenféle négylábú és csúszómászó állata, és az ég mindenféle madara. 13Ekkor hang hallatszott: Kelj fel, Péter, öld és egyél! 14Péter azonban így szólt: Semmiképpen sem, Uram, mert soha nem ettem semmi szentségtelent vagy tisztátalant. 15De másodszor is szólt hozzá a hang: Amit Isten megtisztított, azt te ne mondd tisztátalannak! 

A zsidók alapvető élelme a “maghozó fű” és a gyümölcsök, valamint a “mezőnek füve”.

Mai kifejezésekkel: a gabonafélék, hüvelyesek, zöldségek, gyümölcsök, olajos magvak: mogyoró- és diófélék, a “füvek” – azaz a lágy szárú növények – magvai: szezámmag, mák, napraforgó.

Tele vannak vitaminokkal (főként B-vitaminokkal), fontos ásványi anyagokkal, rostokkal.

     A búzát önmagában fogyaszthatjuk a legegyszerűbben.

Éhínség vagy szükség idején ehhez folyamodtak az emberek. Az ókorban a római katonák napi fejadagja sokszor egy marék búza volt, az útvonalaikon található zöldség- és gyümölcsfélékkel kiegészítve.

     Palesztinában, de Egyiptomban és Szíriában is kedvelt eledel volt, és még ma is annak számít a pörkölt gabona, melyet serpenyőben vagy vaslemezen pörkölnek meg, s kenyér helyett, sőt olykor kenyérrel esznek.

Ebből lakott jól a Boáz mezején tarlózó Ruth (Ruth könyve, 2:14), Isai is “pergelt búzát” küldött a hadba vonult fiainak (Sámuel I. könyve, 17:17), Abigail pedig Dávidnak (Sámuel I. könyve, 25:18).

     Kétségtelen azonban, hogy a gabonából készült legízletesebb és legváltozatosabb élelmiszer: a kenyér.

     A Biblia szerint lisztből pogácsának formálva készítették már négyezer évvel ezelőtt is (Mózes I. könyve, 18:6).

Nemcsak a közönséges, hanem a tönkölybúzából  és árpából is sütötték. Az i. e. VI. század elején maga Isten így rendelte el Ezékiel prófétának: “Végy magadnak búzát és árpát, babot, lencsét, kölest, tönkölyt, és tedd ezeket egy edénybe, s ezekből csinálj magadnak kenyeret… És ételedet árpalepény formájában egyed…” (Ezékiel könyve, 4:9–12) A pogácsa (lepény) vagy cipóforma arra enged következtetni, hogy a kenyeret frissen szerették, és mindig annyit készítettek, amennyi szükséges volt. Ha kiszáradt, megszikkadt (a kenyér mintegy 30%-os víztartalmából naponta 2-3%-ot veszít), főzelékekbe mártották vagy aprították.

Ilyen “bemártott falattal” találkozunk az utolsó vacsorán (János evangéliuma, 13:26), vagy Ruth könyvében (2:14), amely az aratók sok folyadékot igénylő munkájánál “ecetes lébe mártott falatot” említ.

Sokáig fennmaradt a szokás, hogy a leveseket zsemleszerűen kivájt kenyerekből ették. A görögök szalvéta helyett kenyérbe törölték a kezüket, amelyet aztán a kutyák elé dobtak.

     Közkedveltek voltak a különféle sütemények, így a “mézes pogácsa” (Mózes II. könyve, 16:31), a “szőlős kalács” (Krónika I. könyve, 16:3; Hóseás könyve, 3:1).

A pékáruk gazdag választékát valószínűleg Egyiptomban ismerte meg a zsidó nép, amikor történelme folyamán (i. e. 1661–1445 között) itt tartózkodott.

Itt “lakhattak jól kenyérrel” (Mózes II. könyve, 16:3). József történetének egyiptomi szakaszában olvashatunk a fáraó fősütőmesterének álmáról, amint a fején “három kosár kalácsot” látott “mindenféle süteménnyel” .

A Biblia szerint Isten az “égi kenyeret”, a mannát adta az Egyiptomból kimenekedő és a sivatagban vándorló izráelitáknak.

Az arabok »man«-nak neveznek egy édes, ragadós, mézszerű folyadékot, amely májusban vagy júniusban csepeg egy bokorból, amely a Sínai-félszigeten honos. Ez azonban csak kis mennyiségben fordul elő, és nem felel meg annak a leírásnak, amelyet a szövegben találunk, ahol a manna kétségtelenül csodálatos anyag.

     A “koriándrom” egyébként, amelyhez a manna hasonlatos volt, vadon nő Egyiptomban és Kánaánban, kis, szürkésfehér magja van és kellemes, zamatos íze.

     A kovásztalan kenyerek fogyasztásának is van élettani alapja, jelképes tanítása azonban ennél is nagyobb. A páskavacsorával vette kezdetét a kovásztalan kenyerek hétnapos ünnepe, amikor semmi kovászost nem fogyaszthattak a zsidó családok.

Ennek emléke a ma is kapható pászka vagy macesz.

     A Bibliából lett fogalommá a “mindennapi kenyér” – amelyért Jézus imádkozni tanított (Mt. 6:11),

Alapvető táplálékunk egyszerűségén nem győzünk csodálkozni, s mégis mindig újnak és változatosnak érezzük.

Ábrahám is ezzel vendégelte meg a mennyei küldötteket (I. Móz. 18:5–6), s az emmauszi tanítványok vendégüket (Lk. 24:30). Amikor Illés próféta elcsüggedt, és a Hóreb hegyéig menekült, angyal vitt neki sült pogácsát és vizet, “és ő felkelt, evett és ivott… s ment annak az ételnek erejével negyven nap és negyven éjjel” (I. Kir. 19:8).

A kenyér és a víz ereje!

A gabonából és zöldségekből készült ételek kultúráját a zsidó nép Mezopotámiából hozta magával. Ábrahám Úr-Kaszdimból származott, és ismerte a kenyérsütés gyors módját (I. Móz. 18:6). Jákób jóízű és illatú lencsefőzeléket tudott készíteni (I. Móz. 25:29–34).

Mezopotámiában bőséggel termesztették az árpát, tönkölybúzát, kölest, borsót, babot, mustárt, céklát.

A len szabadon nőtt, magját orvoslásra is felhasználták, rostjából pedig vásznat szőttek.

Ábrahám utódai Kánaán földjén tovább folytathatták életmódjukat, hiszen ez a föld is bőséges csapadékkal megáldott termőterület volt, és egyes részei olyan gazdagok voltak, hogy “az Úr kertjé”-hez, Édenhez hasonlították (I. Móz. 13:10).

A Nílus-parti országban kedvelték meg a vörös- és fokhagymát, uborkát (IV. Móz. 11:5) a már ismert bab, borsó, lencse mellett. A hagyma felhasználása a táperő és fűszerezés mellett gyógyászati jelentőségű is volt.

   Fűszerezésként a bibliai iratokban a só, kömény, kapor, menta és mustár használatáról értesülünk (Mt. 23:23). A só jelentős szerepet játszott a háztartásban (Ezsd. 4:14; Mt. 5:13)

  A bibliai “tejjel-mézzel folyó föld”, Kánaán szinte ontotta a jobbnál jobb gyümölcsöket.

Már a föld kikémlelésekor is ketten vittek egy szőlőfürtöt és “gránátalmákat, fügéket is találtak” (IV. Móz. 13:24). A szőlőn kívül – amelynek termesztése, musttá sajtolása és jelképes jelentése szinte az egész Biblián végigvonul Noétól a Jelenések könyvéig – a legkedveltebb gyümölcsök közé a füge, dinnye, datolya tartozott.

A gyümölcsöket szárították, aszalták, péppé főzve tartósították, hogy télen felhígítva fogyaszthassák. Háromezer évvel ezelőtt a Kármel-hegyi Abigail többek között “száz kötés aszúszőlőt és kétszáz kötés száraz fügét” vitt Dávid és négyszáz vitéze táplálására (I. Sám. 25:18). Csemege volt a gránátalma, alma, egres, pisztácia, mandula és dió.

„És végy magadnak búzát és árpát és babot és lencsét és kölest és tönkölyt, és tedd ezeket egy edénybe, és ezekből csinálj magadnak kenyeret…” (Ez 4,9), 

 A búzát a legrégibb időktől termesztettét Babilóniában, Mezopotámiában, Egyiptomban és Palesztinában.

November–december hónapban vetették, az aratás május–júniusban volt.

Használtak cséplőhengert (Ézs 41,15) és cséplőszánt (Ézs 28,27). A szem tisztítása csapkodással történt, a mag megszabadult a pelyvától, de még rostálták is. Őrlése kézi malomban folyt a durván megőrölt szemből legtöbbször kenyeret sütöttek, mégpedig forró hamuban.

Kenyeret más szemes termésből is készítettek. Árpa lisztjéből tisztán is sütöttek kenyeret .

A köles, a bab és a lencse kiváló fehérjeforrás, melyből Jákob is főzött főzeléket és megkínálta az elsőszülöttségről lemondott Ézsaut (1 Móz 25,29–34).

Egybefüggő táblákba vetették, egy lencse-tábla mellett gyülekeztek a zsidók, mikor a filiszteusokkal akartak megütközni. 

A pisztácia karakterisztikus faj a Földközi-tenger mellékén, termése ízletes csemege.

De kedvelték a különféle zamatú vörös-, póré és fokhagymát.

Fogyasztottak salátát, több szerző elképzelhetőnek tartja a pitypangot (fiatal leveléből saláta készíthető!), vízitormát és sóskát is.

A zsidók Egyiptomban ismerték meg az uborkát, megkedvelhették, mert szabadulásukkor magukkal vitték és termesztették is (4 Móz 11,5 és Éz 1,8).

Az Izraelt jelképező kertben volt sáfrány, ami összel nyílik, ibolyás virágai vannak, bibéjét régen fűszerként, többek között a leves színezésére használták. Babér, levele megszárítva ételízesítésre alkalmas, nem növeszt nagy fát.

És a sokak által kedvelt mandula, ami Palesztinában igen korán nyílik. Áron vesszeje mandula volt, mely egy éjjel kivirágzott (4 Móz 17,1–10). A zsidók remek megfigyelőképességére utal, hogy analógiát találtak a mandulavirág kifehéredése (eredetileg rózsaszín) és az ember őszülése, öregedése között (Préd 12,7). Templomi gyertyatartók díszéül is kifaragták (2 Móz 25,33–36 és 37,1920).

Kajszibarack, talán nincs is még egy növényfaj a Bibliában, mely annyi vitára, annyiféle vélekedésre adott alapot, mint a tappûach szó jelentése: alma, citrus-féleség, birs és kajszi. A kajszibaracknak különleges zamatú típusai előfordulhattak Palesztinában, annál is inkább, mert „Mint az aranyalma ezüst tányéron: olyan a helyén mondott ige!” (Péld 25,11). Tehát aranyalma, viszont Ciprus szigetén még ma is aranyalmának nevezik a kajszibarackot.

A diót Krisztus idejében széles körben termesztették Galileában és a Libanon-hegység lábainál. A dió szerepel az Izraelt jelképező kertben (Én 6,11). Az eperfa (Morus nigra, toot vagy shikmah vagy bakah, szederfa). Perzsiából került be a zsidók földjére. Levele a selyemhernyó csemegéje, az ókorban a legfinomabb ruhaanyagot adta (Ez 16,10 és 13; Jel 18,12).

Eredetileg a nemes olajfa Líbiából származik, Izraelben négy változata fordult elő, nagyon lassan nőnek, de a fák nagy kort megérnek. 

A termést, mint ma is, lerázták, leverték a fáról ősszel (Ézs 17,6 és 24,13). A gyümölcsöt szétdörzsölték, kosárba tették és hagyták az olajat kicsorogni, majd a színolaj nyerése után, meg is préselték. Ez volt a préselt olaj, míg a harmadik nyeredéket használták étkezésre. Az olajat világításra, kenethez, áldozati ételhez, sebkenésre használták, kereskedelmi értéke révén fizetőeszköz is volt, Hirám részben olívaolajat kapott a nemes fáért Salamontól (1Kir 5,11; 2 Krón 2,10), de eljutott az olaj Egyiptomba is (Hós 12,1).

A gránátalma húsa savanykás, belőle készül a forróság ellen kiváló szomjúságoltó serbet, de édesítve, erjesztve és utána fűszerezve kellemes bor is nyerhető a gránátalmából.

 

A fügefa nagy, terebélyes koronát nevel,  gyümölcse és kiváló hűse miatt szívesen ültették (Jn 1,49). Ágain fürtökben hozza apró, kőkemény, de édes húsú termését. Pusztában, legtöbbször magányosan él; a nomád pásztoroknak kedvenc csemegéje (1 Krón 27,28; Ézs 9,10 és Ám 7,14). 

A datolyapálma egy ideig Palesztina és Egyiptom jelképe volt. A hajtásszerű levelek a győzelmet jelképezték, az öröm és ujjongás kifejezésére szolgált (Jn 12,13 és Jel 7,9). Nagy, széles leveleit tetőfedésre használták, de készült belőle szőnyeg, kosár, kötél és seprő is. Fája a 30–40 m magasságot is elérheti, törzse lassan-lassan alakul ki. 10 éves korában kezd teremni, fürtjei tetemes súlyt képviselnek, évente és fánként átlagosan 6–8 fürtöt hoz. Magjából olajat sajtolnak. A zsidók mézként is használták,annál is inkább, mert a cukrot nem ismerték.

Mózes II. könyve előírja, hogy minden év niszán hónapjának 14. napján családonként egy bárányt kell peszáh-áldozatul levágni. Este a nyárson sült húst pászkával és keserű salátával elfogyasztották. A Tóra előírása szerint a szülő köteles volt az egyiptomi kivonulásról mesélni, ez a széder-est  egy speciális tállal az asztalon erre az estére. ami megszabott szertartás szerint zajlott.

Húst keveset ettek, szárítva tartósították. A tiszta állatok: csirke, szarvasmarha, kecske, juh, vadkecske, antilop és a halak közül azok, melyeknek pikkelye és uszonya van, mert ezek a mélyebb vízben éltek, nem a mocsaras részen.

Italok: gyümölcs levek, bor !!!, must, tej –kecske, tehén.